Nomád népek : Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 8 rész. |
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 8 rész.
Gy. Ruitz Izabella fordítása 2010.01.21. 20:45
Leírás a Mongol Birodalomról:RUBRUK ÚTLEÍRÁSA 1255-BŐL. 8 rész.
XXXVII. [WILLELMUS FRÁTER ÚTJA BATU UDVARÁHOZ HÜRKÁNIÁBAN]
(1) Kéthónapi és tíznapi úttal megérkeztünk Batuhoz; ezalatt egy árva várost vagy akár egy épületromot sem láttunk, csupán sírhantok nyomát, egy falucska kivételével, ahol nem ettünk kenyeret. E két hó és tíz nap folyamán nem pihentünk többet, mint egyetlenegy napot, mert nem tudtunk lovakhoz jutni. Nagyrészt ugyanazokon a népeken, de teljességgel más vidékeken tértünk vissza. Az odautat ugyanis télen tettük meg, a visszautat pedig nyáron, messze a felső északi tájakon át, tizenöt napi járást nem számítva, amikor is mind menet, mind jövet a hegyek között ugyanazon folyó* mentét kellett követnünk, ahol nincsen fű, csak a folyóparton. Két, sőt olykor három nap is eltelt anélkül, hogy a kumiszon kívül egyéb eleségünk lett volna. Néha nagy veszélyben forogtunk, mivel nem akadtunk emberekre, pedig élelmünk fogytán volt, és lovaink kimerültek.
(2) Miután húsz napot lovagoltam, hírét vettem Örményország királyának; augusztus végén keresztezte Szartach útját. Szartach nyájaival és csordáival, feleségeivel és kicsinyeivel Mengü kánhoz igyekezett, nagy jurtáit azonban ott hagyta az Etil és a Don között. Üdvözöltem őt, mondván, hogy szívest maradtam volna országában, de Mengü kán azt kívánta, hogy visszatérjek és elvigyem levelét. Azt felelte, hogy Mengü kán akaratát teljesíteni kell.
(3) Ekkor szolgalegényeink után érdeklődtem Kojaktól. Azt válaszolta, hogy gondos ellátásban részesülnek Batu udvaránál. Visszakértem ruháinkat és könyveinket is; így felelt: „Nem Szartachnak hoztad azokat?” Én azt mondtam: „Szartachhoz hoztam őket, de nem adtam neki, amint te is tudod.” És megismételtem, hogyan feleltem volt, amikor megkérdezte, vajon Szartachnak kívánom-e adni azokat. „Igazat beszélsz – felelte erre –, s az igazságnak senki sem állhat ellent. Holmijaitokat apámnál helyeztem el, aki Szaraj* közelében tartózkodik; Szaraj új város, melyet Batu épített az Etil mellett, de néhány ruhadarab itt van a mi papjainknál.” Én azt mondtam neki: „A ruhákból tartsátok meg, ami nektek tetszik, csak a könyveket adjátok vissza.” Ígérte, hogy továbbítja szavaimat Szartachnak. „Feltétlenül szükségem van egy levélre – mondottam –, mely atyádat inti, hogy juttasson vissza mindent.” Ők azonban éppen útra készen állottak, és azt válaszolta: „Az asszonyok udvara közvetlen közelben követ minket, szálljatok le itt, s én evvel az emberrel megküldöm üzenetedet Szartachhoz.”
(4) Aggódtam, hogy nem fog-e becsapni, de nem ellenkezhettem vele. Este eljött hozzám az az ember, akit mutatott nekem, két tunikát hozva magával, melyeket egy darab érintetlen, fel nem szabott selyemvégnek néztem, és a következőket közölte: „Itt van két tunika: az egyiket neked küldi Szartach, a másikat pedig, ha jónak látod, add át királyodnak az ő részéről.” Mire azt feleltem: „Én nem hordok effajta ruhákat, mindkettőt át fogom nyújtani a királynak uratok tiszteletére.” „Nem – vetette ellen –, csinálj mindkettővel, ami neked tetszik.” Nekem pedig úgy tetszett, hogy mind a kettőt felségednek juttassam, és itt küldöm a jelen levél átadójával. Levelet is kaptam Kojak apjához, hogy minden hozzám tartozó tárgyat szolgáltasson vissza nekem, mert nincs szüksége semmire az enyémből.
(5) Batu udvarához ugyanazon a napon érkeztünk meg, melyen az elmúlt évben távoztam onnan: a Szent Kereszt felmagasztalását követő napon,* és örömömre épségben láttam viszont szolgalegényeinket, jóllehet alaposan megviselte őket a kegyetlen nyomorúság, amiről Gosset mesélt nekem. És ha nem lett volna Örményország királya, aki nagy enyhülést hozott számukra és beajánlotta őket Szartachnál, odavesztek volna, mert azt hitték rólam, hogy meghaltam; a tatárok már kérdezgették őket, vajon tudnak-e teheneket gondozni vagy lovakat fejni. Ha nem tértem volna vissza, az ő szolgaságukba kerültek volna.
(6) Ezután Batu maga elé idézett, és lefordíttatta nekem a levelet, melyet Mengü kán küld felségednek. Mengü ugyanis azt írta neki, hogy ha jónak látja valamit hozzátoldani vagy elvenni, esetleg módosítani, tegye meg. Ekkor így szólott hozzám: „Ezt a levelet vidd el és értesd meg.” Azt is megkérdezte, milyen úton kívánok haladni: a tengeren át avagy szárazföldön. Mivel a tenger – tél lévén – zárva van előttem, mondottam, a szárazföldön keresztül kell mennem. Azt hittem, hogy felséged még Szíriában tartózkodik, és Perzsia felé vettem irányt. Mert ha sejtettem volna, hogy már átkeltetek Franciaországba, Magyarország felé mentem volna, és hamarább és kevésbé fáradságos úton jutottam volna Franciaországba, mint Szíriába.
(7) Ekkor egy hónapig vele szekereztünk, míg sikerült vezetőt kapnunk. Végre kijelölt számomra egy ujgur embert, aki megtudva, hogy nincs mit várnia tőlem, olyan levelet állíttatott ki magának, mely szerint Törökország szultánjához köteles vezetni – hiába mondottam, hogy egyenesen Örményországba szeretnék menni –, mert abban reménykedett, hogy a szultántól ajándékokat fog kapni, és nagyobb hasznot húz majd abból az útból.
(8) Tizenöt nappal Mindenszentek ünnepe előtt* útnak indultam Szaraj irányába, egyenesen délnek haladva lefelé az Etil mentén, mely itt, alsó folyásánál, három nagy ágra szakad; az ágak mindegyike csaknem kétszerte akkora, mint a Damietta folyó*; még négy másik kisebb ágra is osztódik, úgyhogy e folyón hét helyen keltünk át csónakkal. A középső ág mellett van a Szumerkent*-nek mondott város, melynek nincsenek falai, de amikor a folyó megárad, víz öleli körül; a tatárok nyolc évig tartották körülfogva, mielőtt bevették volna; alánok és mohamedánok lakják. Találtunk itt egy németet a feleségével, egy nagyon jóravaló embert; Gosset náluk várakozott, mert Szartach odaküldötte, hogy tehermentesítse udvartartását.
(9) A karácsony körüli időszakban e tájakon tartózkodik Batu a folyó egyik partján, Szartach pedig a másikon; ennél lejjebb nem ereszkednek. Előfordul, hogy az egész folyó befagy, és ilyenkor átkelnek a vizek közére, ahol rendkívül dúsan tenyészik a fű, és itt tanyáznak a nádak között, míg csak a jég olvadni nem kezd.
(10) Kojak apja Szartach levelének kézhez vétele után visszaadta nekem a ruhákat – három miseing, egy selyemmel hímzett miseruha, egy stóla, egy öv, egy aranyhímzésű oltárterítő és egy karing kivételével –; az ezüstedényeket is visszaadta, egy füstölő és a szentolajtartó edény híján, ezeket mind a Szartachhal levő papok használták. A könyveket is visszaadta a királyné asszony zsoltároskönyvének kivételével, amit az én beleegyezésemmel megtartott, mivel nem tagadhattam meg tőle. Azt mondta ugyanis, hogy Szartachnak nagyon megtetszett.
(11) Megkért továbbá, hogy ha esetleg ismét visszatérnék az ő tájaikra, vigyek magammal egy pergamenkészítéshez értő embert. Szartach megbízásából ugyanis nagy templomot emeltet a folyó nyugati partján, valamint egy új falut is, és Szartach használatára könyveket akar készíteni, mint mondotta. De én tudom, hogy Szartach nem érdeklődik az ilyesmi iránt.
(12) Szaraj és Batu palotája a keleti parton emelkedik, s a völgy, hol a folyó ágai szétválnak, több mint hét mérföld széles; óriási bőség van itt halakban.
(13) Egy verses Bibliát, egy harminc bizánci aranyat érő arab könyvet és még több más holmit nem kaptam vissza.
(14) Így eltávoztunk tőle Mindenszentek ünnepén,* és folyvást délnek haladva Szent Márton ünnepén* elérkeztünk az alánok hegyeihez.*
(15) A Batu és Szaraj között megtett tizenöt nap alatt nem akadtunk emberekre, csak Batu egyik fiával találkoztunk, aki sólymaival és nagyszámú solymárával apja előtt járt, meg egy kis falucskát kereszteztünk. Mindenszentek ünnepétől tizenöt napig nem találtunk egy teremtett lelket sem, és kis híján szomjan vesztünk, mert egy napon és éjen át egész másnap kilenc óra tájig nem leltünk vizet.
(16) Az alánok a hegyek között még mindig ellenállnak, ezért Szartach minden tíz emberéből kettőnek a völgytorkok őrizetére kellett jönnie, nehogy amazok a hegyekből leereszkedve, megdézsmálják állataikat a síkságon, mely köztük, az alánok és a Vaskapu között terül el. A Vaskapu innét kétnapi járásra van, ott, ahol a síkság a tenger és a hegyek között szűkülni kezd.
(17) Laknak a hegyek között bizonyos lezgnek* mondott mohamedánok is, akik hasonlóképpen harcolnak még ellenük, úgyhogy az alán hegyek lábainál állomásozó tatároknak húsz embert kellett mellénk adniok, akik a Vaskapun* túlig elkísérjenek. Megörültem neki, mert reméltem, hogy meglátom őket fegyverzetben, mivel sohasem sikerült fegyvereiket megtekintenem, jóllehet nagyon vágytam volna. És mikor odaértünk a veszélyeztetett átkeléshez, a húszból kettőnek volt páncélinge. Kérdeztem, honnan került hozzájuk; azt mondták, hogy az említett alánoktól zsákmányolták, akik jól értenek az effélék készítéséhez és kiváló kovácsok. Ebből azt gondolom, hogy kevés a fegyverük, csak tegezeik, íjaik és bőrruháik vannak. Láttam, hogy Perzsiából való vaslemezeket és vassisakokat hoztak nekik ajándékba, továbbá láttam két embert Mengü előtt felvértezve megjelenni, olyan köpenyben, amely kemény bőrdarabokból volt összeillesztve; igazán kényelmetlen és alkalmatlan viselet. Mielőtt a Vaskapuhoz értünk volna, egy alán várat találtunk, mely Mengü káné volt, azt az országot ugyanis ő igázta le. Itt láttunk először szőlőket és ittunk bort.
(18) Következő napon elérkeztünk a Vaskapuhoz, melyet Sándor, macedón király csinált. A város keleti végével a tengerpartig ér, s a tenger és a hegyek között levő keskeny lapályon át egészen a nyugatról emelkedő hegy tetejéig nyúlik, úgyhogy nincs más útja sem felül a hegyek meredélyei miatt, sem alant a tenger mentén, mint az, amelyik egyenesen visz a város közepén át, ahol a nevét adó Vaskapu emelkedik. A város hossza több mint egy mérföld, s a hegy csúcsán erős vár meredezik, szélessége pedig egy jókora kődobás. Falai rendkívül erősek, árka nincs, és nagy, faragott kövekből épült tornyai vannak. A tatárok azonban lehordták a tornyok tetejét s a falak kiugró bástyáit, egy szintbe hozva a tornyokat a fallal.
(19) A városon belül egykor valósággal paradicsomi föld volt. Innen kétnapi járásra egy másik várost értünk, név szerint Samaront,* melyben sok zsidó lakik.* Mikor áthaladtunk rajta, láttuk, hogy falai a hegyekről egész a tengerig ereszkednek. Átmenvén a falon, letértünk a tengermelléki útról, mivel az keletnek kanyarodott, s déli irányban felhágtunk a hegyekre.
(20) Másnap egy bizonyos völgyön haladtunk keresztül, ahol egyik hegytől a másikig húzódó falak alapzata került elő, s a hegyek tetején át nem vezet út. Ezek voltak egykor Sándor védfalai* a vad népek, vagyis a pusztai nomádok feltartóztatására, hogy a megművelt földekre s a városokba be ne nyomulhassanak. Más erősségeket zsidók laknak, róluk semmi bizonyosat nem sikerült megtudnom, de Perzsia valamennyi városában sok zsidó él.
(21) Másnap egy bizonyos Samaha* nevű nagy városba jutottunk, és ezután a Mugánnak* mondott hatalmas síkra értünk, melyet a Kura* folyó szel át; róla nevezik kurginak azokat, akiket mi georgiaiaknak [grúzoknak] mondunk.* A Kura Tiflisz* közepén, a grúzok fővárosán folyik keresztül, egyenesen nyugatról jön keleti irányba, az említett tengernek tartva, és a legjobb lazacok vannak benne. E síkon újra tatárokkal találkoztunk. Ezen a síkon folyik keresztül az Araksz* is, mely Nagy-Örményországból közelít egyenesen délnyugati irányból; róla nyeri nevét Ararát-föld,* ami maga Örményország. Ezért van az, hogy a Királyok könyve szerint* Szan-cherib fiai apjuk meggyilkolása után az örmények földjére menekültek, Ézsaiásban* pedig azt olvassuk, hogy Ararát-földre menekültek.
(22) E gyönyörű szép síkságtól nyugatra tehát Grúzia* terül el. A síkon egykor horezmiek* laktak. A hegyek bejáratánál nagy város van, név szerint Gendzse,* mely a horezmiek székhelye volt, és a grúzok ellen szolgált védelmül, hogy ne tudjanak a síkra ereszkedni. Egy hajóhídhoz értünk; a hajókat a folyón keresztül kifeszített nagy vaslánc tartja, azon a helyen, ahol a Kura és az Araksz összefolyik. Az Araksz egyébként itt elhagyja nevét.
(23) Ettől fogva állandóan fölfelé kapaszkodtunk az Araksz folyását követve – róla szól az, hogy „hídját lenézi Araxes”.* Bal kézről dél felé Perzsiát és a Kaszpi-hegyeket,* jobb kézről nyugat felé pedig a tengert és Grúziát hagytuk magunk mögött, amint délnyugati irányban Afrika felé haladtunk. Utunk Bajdzsu* szállásán vitt át, aki az itteni, Araksz menti hadsereg parancsnoka; ő igázta le a grúzokat, törököket és perzsákat. Egy másik vezér, Argun nevű*, aki Tebriznél* Perzsiában állomásozik, az adószedés felettese; Mengü kán mindkettőjüket visszahívta, hogy átadják helyüket fivérének, aki ide készül.* A föld, melyet az imént leírtam felségednek, nem a tulajdonképpeni Perzsia, hanem Hürkániának* szokták nevezni. Voltam Bajdzsu otthonában, és bort adott innunk, ő maga viszont kumiszt ivott; én is szívesebben vettem volna, ha avval kínál. A bor persze nagy újdonság volt, a kumisz azonban inkább jóllakatja a kiéhezett embert.
(24) Az Araksz mentén haladtunk fölfelé Szent Kelemen ünnepétől* egészen nagyböjt második vasárnapjáig,* míg csak a folyó forrását el nem értük. Azon a hegyen túl, ahol fakad, van egy jókora város, Erzerumnak* nevezik, és Törökország szultánjáé; itt a közelben, észak felé, Grúzia* hegyeinek lábánál ered az Eufrátesz. El is mentem volna forrásához, de oly magas hó volt, hogy senki sem térhetett le a kitaposott ösvényről. A kaukázusi hegyek* másik oldalán, délen fakad a Tigris.
XXXVIII. [HÜRKÁNIÁTÓL TRIPOLISZIG]
(1) Miután Bajdzsut elhagytuk, vezetőm Tebrizbe ment, hogy Argunnal beszéljen, és magával vitte tolmácsomat is. Engem Bajdzsu a Naxua* nevű városig kísértetett, mely egykor valamely nagy királyság székhelye volt, hatalmas és virágzó város, de a tatárok csaknem a pusztával tették egyenlővé. Valamikor nyolcvan örmény temploma volt, most csak két kicsi van meg belőlük, mert a mohamedánok mind lerombolták. Ezek egyikében tartottam meg klerikusommal – a lehetőségekhez mérten – karácsony ünnepét.
(2) Másnap meghalt a templom egyik papja; temetésére egy püspök érkezett a hegyekből tizenkét baráttal. Az örmények püspökei tudniillik mind szerzetesek, ugyanígy a görögökéi is javarészt. A püspök elbeszélte nekem, hogy itt a közelben van a templom, ahol Szent Bertalan, valamint Szent Júdás Taddeus mártírhalált halt,* de útja a hó miatt járhatatlan volt.
(3) Azt is elmesélte nekem, hogy két prófétát tisztelnek: az első Methód* mártír, aki az ő fajtájukból származott, és világosan jövendölt az izmaelitákról; e prófécia teljesedésbe is ment a mohamedánokon. A másik prófétát Acacronnak* nevezik, ő halálos ágyán szólott egy északról jövendő íjász nemzetről; ezek, úgymond, megszerzik majd kelet valamennyi országát, de megkímélik kelet királyságát, hogy adja át nekik a nyugati uralmat – a mi testvéreink, a francia katolikus férfiak azonban, mondja a próféta, nem hisznek majd nekik –, és elfoglalják a földeket északtól le délig, eljutnak egész Konstantinápolyig, és beveszik a konstantinápolyi révet. Egyik [íjász], akinek „bölcs férfiú” lesz a neve, behatol majd a városba, és látva a franciák templomait és szertartásait, megkeresztelkedik, és tanácsot ad a franciáknak, hogy miképpen öljék meg a tatárok urát, mire azok ott megzavarodnak. Ezt hallva a világ közepéről, azaz Jeruzsálemből való franciák, reárontanak majd a tatárokra a saját végeiken, és a mi népünk, vagyis az örmények segítségével űzőbe veszik őket olyannyira, hogy a franciák királya a perzsiai Tebrizben állítja fel királyi trónusát. És akkor majd Krisztus hitére térnek a keletiek valamennyien s az összes hitetlen nemzetségek, és olyan békesség lesz szerte a világon, hogy az élők így szólnak majdan a holtakhoz: „Jaj nektek, akik nem értétek meg ezeket az időket!” Ezt a próféciát már olvastam, a Konstantinápolyban levő örmények hozták be oda, de nem vetettem ügyet reá. Mikor azonban az említett püspökkel beszéltem, eszembe jutott, és jobban felfigyeltem; Örményországon véges-végig oly biztosra veszik ezt a jövendölést, mint az evangéliumot. A püspök azt is mondta nekünk: „Amint a pokol tornácán sínylődő lelkek várták Krisztus eljövetelét, hogy megszabaduljanak, úgy várjuk mi is a ti eljöveteleteket, hogy szabaduljunk a szolgaságból, melyet már oly régóta nyögünk.”
(4) A szóban forgó [Naxua] város közelében hegyek emelkednek, azt mondják, hogy Noé bárkája ezeken ért földet; két hegy is van, az egyik nagyobb a másiknál, s az Araksz lábuknál hömpölyög. Van ott továbbá egy város, melyet Szemaninnak* mondanak, ami lefordítva nyolc-at jelent, és azt beszélik, a bárkából kiszálló nyolc személyről nevezik így, akik a nagyobbik helyre építették. Sokan megkísérelték már a hegyet megmászni, de egynek sem sikerült. A püspök elmesélte, hogy egy bizonyos barát is nagyon törte magát érte, mikor egy angyal jelent meg neki, a bárka fadarabkáját hozva, és intette, hogy ne erőlködjék tovább. Azt a fadarabot* templomukban őrzik, mint mondották nekem. Látszatra nem is olyan magas a hegy, hogy az emberek jól meg ne mászhatnák. Egy öregember elég helytállóan megokolta nekem, miért nem lehet senkinek feljutnia. Azt a hegyet Maszisznak* hívják, s az ő nyelvük szerint nőnemű. „A Masziszra – mondotta – senki sem mászhat föl, mert az a föld anyja.”
(5) Ebben a városban felkeresett engem Bernardus Cathalanus fráter a domonkosok rendjéből; ő Grúziában állomásozott volt a Szent Sír egyik perjelével, akinek itt nagy földbirtokai vannak; valamicskét megtanult tatárul, és egy magyarországi fráterrel Tebrizbe ment, hogy Arguntól engedélyt kérjen Szartach felkeresésére. Mikor odaértek, nem sikerült bebocsátást nyerniük; a magyar fráter az én útmutatásom mellett visszatért Tifliszbe egy szolgával, Bernardus fráter pedig Tebrizben maradt egy német laikus fráterrel, akinek nyelvét nem értette.
(6) Az említett várost vízkereszt nyolcadán* hagytuk el, a hó miatt ugyanis sokáig vesztegeltünk ott. Négy nap alatt Sahensahnak,* egykor igen hatalmas grúznak a földjére értünk, aki azonban most a tatárok adófizetője; a tatárok összes erődítéseit lerombolták. Apja, név szerint Zakariás, szerezte meg ezt az örmény földet, kiragadva a mohamedánok keze közül. Gyönyörű szép falvakat találni erre, tiszta keresztény lakossággal, kiknek teljesen olyan templomaik vannak, mint a franciáknak. Ezenkívül minden örmény ember egy keresztet tartó fakezet őriz hajlékában, igen díszes helyen, és égő mécsest állít elébe, és ugyanúgy, ahogy mi a gonosz szellem kiűzésére szentelt vizet hintünk, ők ezt tömjénnel teszik, mert estéről estére tömjént gyújtanak, és végigjárják vele a ház minden zegét-zugát, hogy a rossz valamennyi fajtáját kihajtsák.
(7) Együtt ettem az említett Sahensahhal; nagy tiszteletben részesítettek mindnyájan: ő, a felesége és Zakariás nevű fia, egy nagyon szép és okos ifjú, aki megkérdezte tőlem, vajon felséged szolgálatába fogadná-e őt, ha elmenne felségedhez, mert oly keservesen tűri a tatárok uralmát; ámbár mindene megvan bőségesen, mégis inkább idegen országba vándorolna, semmint az ő uralmukat elviselje. Ezenfelül azt is kijelentették, hogy ők a római egyház fiai, s ha a pápa úr valamelyes segítséget küldene nekik, az összes környező nemzetet alávetnék az egyház uralmának.
(8) Sahensah földjét elhagyva, tizenötödik napon: negyvened vasárnapon,* a török szultán földjére jutottunk. Az első várat, mely utunkba esett, Medzsengertnek* hívták. A város valamennyi lakosa keresztény: örmények, grúzok, görögök, csak az uralmat gyakorolják mohamedánok. Itt a várnagy közölte velünk, hogy parancsot kapott, miszerint sem egyetlen franciának, sem Örményország királyától, sem Vatatzésztől érkezett követnek ne adjanak élelmet. Ezért e helytől kezdődően, hol is negyvened vasárnapon voltunk, egészen Ciprusig, ahová nyolc nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt* értem el, vásárolnunk kellett élelmünket. Az ember, aki vezetett, gondoskodott lovakról, de átvette az eleségre szánt dénárokat, és a maga tarisznyájába tette. Valahányszor egy rétre ért, ahol nyájat látott, erővel elrabolt egy juhot, és odaadta kíséretének megenni; csodálkozott, amiért nem akartam a rablott jószágból enni.
(9) Az Avatás ünnepét* egy bizonyos Ani* nevű városban töltöttem; ez is Sahensahé, és fekvése igen erőssé teszi. Ezer örmény templom és két mohamedán mecset* található ott. A tatárok helytartót* állítanak az élére.
(10) E helyütt öt domonkos fráter keresett fel; négyen közülük Franciaország tartományából érkeztek, az ötödik Szíriában csatlakozott hozzájuk, és mindössze egyetlen, beteges szolgalegény volt velük, aki tudott törökül és valamelyest franciául. A pápa úrtól vittek levelet* Szartachhoz,* Mengü kánhoz és Bürihez, amilyet felséged is adott velem, hogy engedjék meg számukra az ő országukban maradni, és Isten igéjét hirdetni stb. Miután elmeséltem nekik saját tapasztalataimat, és azt, hogy engem miként küldöttek vissza a tatárok, útjukat Tifliszbe irányították, ahol az ő testvéreik vannak, hogy megtanácskozzák velük a további teendőket. Megmagyaráztam nekik, hogy e levél segítségével eljutnak ugyan, ha akarnak, de jól vértezzék fel magukat a fáradalmak elviselésére, és jövetelük megindokolására, mert miután nincs más küldetésük, mint az igehirdetés kötelessége, ily módon nem sok ügyet vetnének rájuk, főleg, mivel nincsen tolmácsuk. Hogy mit tettek a későbbiekben, nem tudom.
(11) Nagyböjt második vasárnapján* tehát elértük az Araksz forrását, és a hegy csúcsán átkelve az Eufráteszhez jutottunk, majd mellette ereszkedtünk lefelé nyolc napon át, egyre nyugatnak tartva, míglen egy bizonyos Kamachnak* mondott várig el nem érkeztünk. Az Eufrátesz itt délnek kanyarodik, Aleppó* felé. Mi azonban átkeltünk a folyón, és óriási havasokon át és nagyon magas hóban nyugat felé iparkodtunk. Itt akkora földrengés volt abban az évben, hogy egy Erzindzsannak* mondott városban tízezer, név szerint ismert személy pusztult oda, nem számítva a szegényeket, akikről nem volt tudomásuk. Háromnapi lovaglás után megpillantottuk a földindulás nyomán tátongó hasadékot és a földsuvadásokat, melyek a hegyekből csúsztak alá, és megtöltötték a völgyeket; így ha a föld egy kevéssel jobban megrendült volna, betű szerint beteljesedett volna Ézsaiás jövendölése: „Minden völgy betöltetik, minden hegy és halom megalacsonyíttatik.”*
(12) Átkeltünk azon a völgyön, ahol Törökország szultánját a tatárok legyőzték.* Vereségének lefolyását ismertetni túlságosan hosszúra nyúlna, de vezetőm egyik szolgája, aki a tatárokkal volt annak idején, azt mondotta, hogy a tatárok összevéve sem voltak többen tízezer embernél, a szultánnal viszont – egy grúz, a szultán szolgája szerint – kétszázezren voltak, valamennyien lovasok. Azon a síkon, ahol a csata, helyesebben a megfutamodás végbement, egy nagy tó tört föl a földrengéssel; a szívem azt súgta nekem, hogy az egész föld megnyitotta száját a mohamedánok vérének elnyelésére.
(13) A nagyhetet* a kis-örményországi Szívászban* töltöttük. E helyütt meglátogattuk a negyven mártír sírját. Itt van Szent Balázs temploma is, de nem juthattam el hozzá, mert fent van a várban. Húsvét nyolcadán* a kappadókiai Caesareába* értünk, ahol Nagy Szent Vazul* temploma található.
(14) Ezután tizenöt nappal Ikoniumba* jutottunk, naponta csak rövid utakat haladva előre, gyakori megállásokkal, mivel nem sikerült olyan gyorsan lovakat kerítenünk. Vezetőm mindezt szántszándékkal csinálta, mert minden egyes faluban háromnapi ellátását vette föl. Engem ez nagyon bosszantott, de nem mertem ellenkezni, hiszen szolgáimmal együtt eladhatott vagy megölhetett volna, s nem lett volna, aki ellene szóljon.
(15) Ikoniumban több franciával találkoztam össze, valamint egy Akkonból való génuai kereskedővel, név szerint Santo Siró-i Miklóssal, aki velencei társával, Molendinói Bonifáccal együtt megvette Törökországtól a timsó egyedárusítási jogát, úgyhogy a szultán senki másnak nem adhat el belőle, csak nekik kettőjüknek. Ők aztán olyan drágán értékesítik, hogy amit tizenöt bizánci aranyért szoktak eladni, annak ára most ötven arany.
(16) Vezetőm bemutatott a szultánnak. A szultán kijelentette, hogy szívesen elvezettetne Örményország vagy Kilikia tengeréig. Az említett kereskedő azonban tudva, hogy a mohamedánok nem sokat törődnének velem – s én a magam részéről már módfelett nehezen viseltem el vezetőm társaságát, aki naponta ajándékokért zaklatott –, elkísértetett Kurkáig,* Örményország királyának révéig. Ide a mennybemenetel ünnepe előtt való napon* érkeztem meg, és pünkösd másnapjáig* maradtam.
(17) Ekkor meghallottam, hogy a királytól követek érkeztek* apjához. Dolgainkat hajóra raktam, hogy szállítsák Akkonba, magam pedig gondjuktól mentesülve a király apjához igyekeztem, tudni akarván, vajon hallott-e valami újságot fiáról. Sziszben* találtam rá, ott volt összes fiával, egyet, az Osin bárónak* nevezettet kivéve, aki éppen egy várat építtetett. Fiának követeitől hírül vettem, hogy a király visszatérőben van, és Mengü kán jóval enyhített adófizetési kötelezettségén, továbbá megadta neki azt a kiváltságot, hogy egyetlen követ se haladjon át országán. Ennek hírére az öreg valamennyi fiával és egész népével egyetemben nagy ünnepet rendezett.
(18) Ő aztán elkísértetett engem a tengerig, az Ajasz* nevű kikötőbe, és innen átkeltem Ciprusba. Nicosiában találkoztam provinciálisunkkal – nagyon gyönge állapotban van –, ki még aznap elindult velem Antiochia* felé. Péter és Pál apostolok ünnepét* itt töltöttük, majd Tripoliszba* mentünk, ahol a Szent Szűz mennybemenetelének napján* tartottuk káptalanunkat.
UTÓSZÓ
(1) Provinciálisunk úgy döntött: olvassak Akkonban,* és nem járult hozzá, hogy felségedhez menjek, hanem úgy rendelkezett, hogy e sorok átadójával* írjam meg felségednek, amit akarok. Nem mertem az engedelmességet megszegni: megtettem, amint képességem és tudásom engedte, és kérem felségedet, hogy végtelen kegyességével tekintsen el a fölösleges részek, a hiányosságok, a nem túl okosan, sőt éppenséggel együgyűen elmondottak felett, hisz olyan ember írta, aki híjával van a nagy értelemnek és nem szokta meg ily hosszú történetek fogalmazását. „Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat.”* Örömmel látnám felségedet és néhány országotokban lakó lelki barátomat, ezért ha nem esne felséged ellenére, kérni szeretném: írjon a provinciálisnak, hogy bocsásson el hozzátok, rövid időn belül vissza fogok térni a Szentföldre.
(2) Törökországról tudatom veletek, hogy ottan tíz emberből egy sem mohamedán; valójában mind örmények és görögök, és gyermekek tartják kezükben a hatalmat. Szultánjuknak, akit a tatárok legyőztek, egy ibér asszony* volt a törvényes felesége, tőle született egy nyomorék fia,* és azt jelölte szultánnak; másik fia* egyik görög ágyasától származik, ezt a nőt egy tekintélyes emírnek adta; harmadik fiát* egy török nőtől bírja, evvel sok török és türkmén szövetkezett, és meg akarták ölni a keresztények fiait.
(3) Mint hallottam, megszervezték, hogy győzelem esetén lerombolják az összes templomot, és kiirtanak mindenkit, aki nem akarna mohamedán lenni; e fiú azonban vereséget szenvedett, és embereiből sokat legyilkoltak. Második alkalommal újra összetákolta hadseregét, de ekkor elfogták, és még most is börtönben tartják. A basztard,* a görög nő fia, megszerezte mostohafivére beleegyezését, hogy szultánná legyen, mivel a másik nyomorék, és a tatárokhoz küldték, amin anyai ágon való rokonsága, tehát az ibérek és grúzok felháborodtak. Így aztán egy fiú uralkodik Törökországban, vagyon nélkül, kevés katonával és sok ellenséggel. Vatatzész fia beteges, és Aszen fiával háborúskodik, aki szintén gyermek és a tatár szolgaság miatt erőtlen.
(4) Ebből következik, hogy ha az egyház serege a Szentföldre készülne jönni, igen könnyű volna mindezeket az országokat leigázni vagy átmenni rajtuk. Magyarország királyának nincs több, mint harmincezer harcosa. Kölntől Konstantinápolyig mindössze negyven nap az út szekéren, Konstantinápolytól Örményország királyáig* ennél is kevesebb. A régi időkben bátor férfiak vonultak át e vidékeken,* és sikerrel jártak; pedig igen erős ellenfeleik voltak, akiket Isten azóta eltörölt a föld színéről. És nem kellett a tenger veszélyeit kiáltaniuk, s a tengerészlegények kegyeire utalva lenniök, s az összeg, melyet a hajóbér fejében fizetniük kellett volna, elegendőnek bizonyult a szárazföldi út költségeire. Bizalmasan mondom felségednek: ha a ti parasztjaitok, nem is a királyokról és lovagokról beszélek, hajlandók volnának úgy menni, ahogy a tatárok királyai mennek, és beérnék olyan élelemmel, az egész világot megszerezhetnék maguknak.
(5) Annak, hogy valamely fráter a jövőben ismét felkeresse a tatárokat, amint én tettem volt, vagy amint a domonkos testvérek teszik, nem látom értelmét; de ha a pápa úr, mint az összes keresztény feje, ünnepélyes keretek között elküldené egyik püspökét, és felelne az ő ostobaságaikra, amelyeket már három ízben írtak meg a franciáknak – egyszer boldog emlékezetű IV. Ince pápának és kétszer felségednek: egyszer Dávid által, aki becsapta felségedet, és most általam –, az elmondhatna nekik mindent, amit csak akar, és elérhetné azt is, hogy szavait a tatárok írásba foglalják. A tatárok ugyanis meghallgatják a követ minden mondandóját, és folyton kérdik: kíván-e még egyebet mondani; de szükséges, hogy jó tolmácsot vigyen magával, sőt több tolmácsot is, és bőségesen útravalót.
Gy. Ruitz Izabella fordítása
|